2010. november 15., hétfő

Az ötödik



Általában ezt láttuk, hol fentről, hol lentről.
És igen. Végre sikerült eljutni Hiúzfalvára! Meg kell jegyeznem, hogy alábecsültük a terület nagyságát. Három nap, teljes extázis. Nagy nehéz indulás után, mikor is megfelelő táplálékot vettünk magunkhoz a helyi Mc’ Donaldsban, eljutottunk a terület széléhez. A gépjárművek megfelelő elhelyezése után, és természetesen beöltözést is követve, elindultunk. Azt nagyjából sejtettük, hogy első alkalommal nem lesz dicsőséges feltárás, de a napi tizenöt kilométer gyaloglás, mintegy hatszáz méter szinttel azért nem volt a számításban „teljesen” benne. Mindenesetre, ha néhány gondolatban jellemezne kéne a területet, impozáns. A területen az emberi kéz nyoma még nem tette be a lábát. Teljesen szűz terület, melyen egyelőre magát a határokat kell elsőnek felmérnünk. Hihetetlen méretű töbrök, beszakadások.
Egy halk töbör alján egy halk beszakadás...
A töbröknél előfordul, hogy maximum két méter széles gerinc húzódik, és mindkét oldalon beszakadásokat találunk. Első nap, érdekes színfolt adatott meg számunkra, mikor is az antropogén hatások hiánya eredményeként a sorban sétáló társaságunkat a szó szoros értelmében ketté nem vágta egy hasonló sorban, a saját tempójukban sétáló (25 km/h) szarvascsoport. Vagy sor. Épp sötétedésre leértünk a területről, és már teljesen sötétben értük el a gépjárműveket. A szállás tökéletes volt, és még az az apró tény sem változtatott rajta, hogy alig tudtuk megszerezni az építmény kulcsát, mely ugye, a bejutáshoz szükséges. Bejutás után észleltük, hogy mennyivel jobb a konvektor, mint a cserépkályha. Mert hogy csak csavarok egyet, és már dől is a meleg. Ennek örömére már neki is álltunk fogyasztani a konyhában. Volt aki olyan mennyiségű tésztát főzött ki, hogy két napig ettük. Igaz, úgy belekötött a lábasba, hogy vágni kellett, de ehető volt. A sikertől felbuzdulva éjszakára olyan meleget varázsoltunk, mint még soha. De előtte éjjel még egyikőnknek köszönhetően kimerítő tájékoztatást kaptunk égboltunk apónak tűnő ragyogó fényfoltjairól. Távcső is volt, és ennek köszönhetően ködöket, és csillagképeket láttunk, szakszerű előadás mellett. Ritka pillanat volt, hogy város közelében nem lehet ennyire fényes égboltot látni.Reggel örömmel konstatáltuk indulás után, hogy az árnyékos részeken rendesen lefagyott az út, több kanyarban is. Érkezés után indulás, ló nézegetés, csak távol voltak, nem úgy mint tegnap este. Hegyre fel, ekkor már harminc foknak éreztük a tizenötöt. Séta a töbrök peremén. Megállapítottuk, hogy még a katonai térképek is hibásak. Összesen jelez a területre kilenc-tíz beszakadást, töbröt. Nos, egy ponton megállva láttunk vagy hatot, azonban a következőnél ez a szám nem változott, maximum felfelé. Tehát nem kilenc-tíz töbör található errefelé, hanem vagy harminckilenc-negyven. És hihetetlen méretek, korrodált formák, iskolapéldájaként a karsztkorróziónak.
Állati koponya...

Kora délutánig nézelődtünk, és örömünkre találtunk is néhány ígéretes pontot. Azonban úgy egy-két órától egyre bosszúsabban pusztán a területről való kijutásra koncentráltunk, egyre reménytelenebbül. Előzetes információ gyűjtéseink során erre már felkészítettek, de ennyire azért mi sem gondoltuk komolyan a figyelmeztetéseket. Szóval, mikor úgy három óra bolyongás után egy völgyet találtunk, igen megnyugodtunk. A völgyben a lelkesen folydogáló patakból erősen meszesedett levélkötegeket gyűjtöttünk. Igen érdekes volt. Ezután a társaság egyik fele hazament, mi ketten még egy éjszakát a házban töltöttünk. Másnap reggel az egyik konvektort sikeresen majdnem felrobbantottuk, ezen felbuzdulva elzártuk a gázt, melyről kulcsleadást követően derült ki, hogy alapvető hiba volt. Most már mindegy. Remélhetően annyira még nincsenek fagyok. Izé. Vagy mi. Ezután csak leellenőriztük Vigyorkát, és örömmel tapasztaltuk, hogy egyik nyelője megnyílt. Konkrétan, ahol nyáron egy kis tavacska volt, ott most egy vagy két és fél méter mély, meredek falú nyelőben csörgedezett a víz. El. És még egy kis patakmeder is vezetett bele. És most abszolúte nem volt reménytelennek tűnő. Öt-hat ember négy nap alatt ki is tudná ásni. Ez a nyelő vezet a legnagyobb forráshoz. Ezután Vigyorka már kibontott nyelőjét tekintettük meg, ahol örömmel tapasztaltuk, hogy nem töltődött fel, és igen látványos, mondhatni már barlangszerű. Érdekes adalék, hogy Vigyorka input környezetében minden fagyott, pár méterrel odébb, meg vagy tizenöt fok pluszt tapasztaltunk.
Vigyorka input

Ezután már csak két völgyet néztünk meg, a környék legnagyobb karsztforrását, majd este kiváló vacsorát fogyasztottunk kétszáz kilométerrel arrébb, egy igényes étteremben.

Sírt a hegy...

2010. szeptember 17., péntek

A negyedik.

Türelem, a hosszú élet ritka. A negyven napos esőnek köszönhetően Vigyorka kutatása nem került szóba, viszont hosszú elmélkedések folytak valami bárkáról, amit lassan kezdhetünk ácsolni. Állatokat is lehetne párosával befogni, könnyebb lenne, mint Vigyorka végpontját jelenleg megközelíteni...A mező mintegy szivacsként működik, megszívja magát, majd sokáig ereszti magából a vizet. Valószínűleg itt már csak a fagyok idején lehetséges a komolyabb felvonulás. Szerpentinitbe a hétvégén egyelőre ketten lennénk, így most nem mozdulunk. Viszont megtudtuk, hogy Hiúzfalva megközelítése nem ütközik egyéb akadályokba, így november elsejétől az első komolyabb fagyoktól számítva beindulhat ott is a munka. Mondjuk tartós mínusz 10 körül.

2010. szeptember 9., csütörtök

A harmadik.

Nos, közeleg a hétvége, és egyelőre csak felhőcskéket, villámokat, miegymást jelez a wunderground. Ez azt jelenti, hogy nem megyünk Vigyorka felé, mivel elsodorna a víz, egész a Fekete tengerig. Vagy hasonló. Így, maradunk, maximum a Szerpentinitet megyünk bontani, melyet most ismertetnék is a Tisztelt olvasókkal.  

Még anno, télen, arra figyeltünk fel kis hazánk egyik prominens barlang centrikus területén, hogy akkora gőzoszlop tör fel a földből, mint egy 424-es gőzösből, a gyorsulási verseny középmezőnyében.-aki túlzásnak tartja, annak magánban szívesen küldöm erről a nagyszerű természeti jelenségről az audióvizuális anyagokat. Jelzem, ehhez vagy -7 celsius fok volt a környezet hőmérséklete. Így körüljárva a hátteret, a megfelelő bürokrácia rendezését követően meglettek a szükséges engedélyek. Lényegében viszonylag kevés bontási alkalom után már egy közel 20 méter hosszú, és kb. négy-öt méter mély üreget tudhatunk magunkénak, melyben azért egy-két cseppkövet, sok hófehér huzatborsókövet, némi szabad járatot is találtunk. Az irány végre a lefelét vette célba, az eddigi vízszintestől. A huzat viszont ebben az őszi időben leállt, épp, hogy mozog. Viszonylag kevesen bontunk ezen a ponton, (nem, mintha máshol a tömegiszonytól szenvednénk) de azért nem esünk kétségbe. A szokott team mellett egyéb csoportokból is tiszteletüket tették páran, illetve egy gyors felméréssel is kedveskedtek, a szakértői vizsgálat mellet. Ez utóbbi igen bíztató volt, a folytatást illetően. A főte viszonylag (jóindulattal) stabil, az oldalfalak már jelentősen jobbak, alul pedig megjelent a szálkő. Törmelékből van bőven, bár már itt is a nagyobb kövek vannak túlsúlyban. Szépen, padosan törnek, így mediterrán burkolókőnek kiválóak lennének. Mivel a lakott területekhez ez az objektum viszonylag közel leledzik, így az első időszakban bőven volt látogató. Ezen látogatók megnyilvánulásaiból gyönyörűen képet alkothattunk hazánk lakosságának szellemi, mentális, szocializációs szintjéről, és alapvető földrajzi tudásukról.  Ez jelentős hányadában elszomorító volt, azonban új értelmet nyert a "boldogok a lelki szegények "kifejezés, illetve tudjuk, hogy miért van annyi kiváló koszorús költőnk, írónk. Mentségükre legyen, hogy megnyilvánulásaik jelentős hányada naiv jóindulattal párosult.
Intermezzo:
Autó: megáll, és végzi azt a tevékenységet, mint az a bizonyos borjú az új kapura-bámul...
Kutyasétáltató lelkesen kommentál:"...igen, és itt komoly tudományos munka folyik, már legalább hatvan méter mélyen vannak..."
Ennyi....

2010. szeptember 7., kedd

A második.

Kicsit visszanézve, az eddigiekről. Először Vigyorkát ismertetném. Már a hetvenes évek elején foglalkoztak a területtel, és víznyomjelzési kísérletekkel igazolták az időszakosan aktív -de olyankor aztán nagyon aktív- víznyelő és a forrás közti kapcsolatot. A várható eredmény hatvan méter szintkülönbséggel, egy másfél kilométer hosszú barlang. Személy szerint bejutás esetén én már ettől is pörögnék a hátamon, főleg, hogy igen aktív, mondhatni erősen vízbetörés veszélyes barlangot találni manapság, felénk, nem mondható túl gyakori esetnek. A forrás felőli oldalon a Békéhez hasonló, csak jóval kisebb kiadású mésztufa-gátakat találhatunk, de a felszínen! Az igazsághoz hozzátartozik, hogy én sem tudtam az egészről semmit, míg egy igen régi ismerős fel nem hívta rá a figyelmet. Ekkor a mai team három tagjával megtekintettük a prominensé vált objektumot, és meglepődve vettük tudomásul, hogy április vége, és a viszonylag nyílt térség dacára, vastag jégdugó leledzik benne. És még az életbe nem foglalkozott vele senki. Így rövid úton megkértük az engedélyt, melyet  rövid úton megkaptuk, majd egy kicsit hosszabb úton odajutva bontottunk. Ezek után viszonylag gyorsan haladtunk, köszönhetően a nagy köveknek, illetve a gépesített egységeknek, melyeket a team egyik tagja biztosította a munkálatokra.

Ezzel eltelt egy nap. A második nap az esőnek annyira nem köszönhetően komoly patak tűnt el a nyelőben, egy kicsiny vízesés követően.

Szépnek szép volt, a hangját is lehetett vagy százötven méterről hallani, azonban a végpontot még szemmel sem tudtuk megközelíteni. A nem kicsit csapadékos nyarat jelenleg szemmel láthatóan hasonló ősz követi, így ezzel az objektummal kapcsolatban a következő bejegyzés időpontja erősen bizonytalan, bár, ha a hétvégére jó időt idéznek, akkor szombaton talán kinézünk...